Azt, hogy mindenkinek meg van a maga Harca az életben már születésemtől kezdve tudom. Igazából már nyugodt is voltam, hogy akár hogy is: tulajdonképpen boldog lehetek, mert az én Harcom már véget ért. 24 éves vagyok és szinte biztos voltam abban, hogy Isten a rám eső próbatételt (az otthon eltöltött 18 év alatt) már bőven kiosztotta, s e hosszú "út "alatt megszerzett erővel nagy dolgokat fogok majd véghezvinni. Ez az én jutalmam! Büszke voltam magamra, hogy fiatalon ennyi embertelen év után,  töretlenséggel és életörömmel tudtam kiszállni Harcomból…, hogy otthonról elmenekülve, -egyedül egy idegen városban - pár év alatt megalapoztam az életem.
Soha nem értettem, hogy mások hogy képesek olyan hamar feladni, hogy elég valakinek egy csalódás ahhoz, hogy többé ne legyen szerelmes, miért van az utcákon annyi rosszkedvű ember, miért rosszindulatú a szomszéd, és miért lesz mindenki depressziós, ha nem süt a nap...? Nem értettem, mindez miért van így..., megvallva haragudtam is ezekre az emberekre. Időnként azon gondolkodtam, hogy mi a fene történt ennyi emberrel?

Végiggondoltam gyermekkoromon, és elöntött a büszkeség..., mosolyogva azt gondoltam, hogy én már biztos nem leszek ilyen, az én harcom már véget ért, és én sikerrel teljesítettem…

Így gondoltam mindezt még nem is olyan rég. De nem voltam 24, mikor megértettem (meg kellett értenem), hogy azt majd az élet eldönti, hogy mennyi az annyi (a megpróbáltatásból)! Nekem pedig csak ne legyen olyan nagy a szám, és ne gondoljam, hogy bármit is tudok Róla! Majd megmutatta milyen félelemben élni...