Most minden olyan, mintha az elejéről kezdődne. Mintha mindent- de mindent újból meg kellene tanulni. Mintha az elmúlt 24 év nem is létezett volna,  mintha az a sok- sok (kemény) játék nem is lett volna. Csak pislogok és keresem a váram, hogy "hová lett"???

Pedig olyan jól ment már a játék, olyan szép játszmákon voltam túl, és olyan ígéretes jövő várt rám. Csak úgy robogtam a jutalmam felé, és úgy imádtam élni!

Egyre csak az jár a fejemben, hogy mi az értelme, miért kaptam mindezt? Mi az, ami miatt ez most itt van az életemben, és (hogyan) lesz ennek vége? Mit kell megtanulnom, hogy a (pánik)félelem, (mely jött, látott és ledöntött) eltűnjön az életemből? 

Túl sok időt hagytam neki, túl jóindulatú voltam mikor azt gondoltam, hogy ahogy jött, úgy el is fog illanni: egyszercsak mikor felébredek már nem lesz ott, és vége lesz ennek az egész hülyeségnek, én pedig ténykedhetem tovább a világban. Hiba volt azt gondolni, hogy majd csak úgy elmegy, hogy ne beszéltem volna vele..., ne mondta voltna el, hogy miért van itt, mit akar tőlem!? De most lesz ideje, lesz időnk. Hiszen bőven van mit (újra meg)tanulnom. Ő úgyis ott lesz velem amikor közlekedni tanulok, mikor sétálok az emberek közt, mikor moziba vagy plázába megyek. És beszélgetünk. Nincs más lehetőség, neki beszélnie kell, nekem pedig megszelítítenem.

Immáron fél év telt el az első rosszulét óta, s az életem egy olyan szakaszában parkolok, melyet eddig elképzelni sem tudtam volna..., hogy egyaltalám lesz ilyen. Azt hittem az alapok, melyekért keményen megküzdünk azért vannak, hogy segítségünkre legyenek, hogy ott legyenek mindíg nekünk, s igazi erelyüket akkor érezzük majd, amikor bajba jutunk. Azt gondoltam, hogy soha, semmi, nincs hiába, mert mindannak ami történik, pontosan, előre meghatározott célja van. S az egész úgy néz ki, mint egy társasjáték.

Adottak a szereplők, (ugyan néha kiesik valaki, és újak is jöhetnek, de a játékosok  némileg állandók)  a szabályok pedig adottak.

Ha a játékos kezdő, még nincs sok tapasztalata, így sok nehézségbe ütközik. Minden új a számára, mindent meg kell tanulnia, el kell sajátítania ahhoz, hogy a későbbikben már jobban menjen a játék. Eltart egy kis ideig míg megismerkedik a "rendszerrel", és felveszi a ritmust. Az akadályok még nehezen mennek, sok a fel nem ismert veszély és buktató, egy - egy játszma is fárasztó és időigényes. Igazi megpróbáltatás. A tapasztaltabb játékosok ugyan segítenek. Valójában csak néhány apró pont ez a sötétben..., és az oda vezető út igen homályos, bukni pedig nekünk kell.

Sok körrel és (sok - sok bukással) később a játék mintha jobban menne. A játékos nagy figyelemmel, óvatosan pakolgatja a terepen a bábukat, és egyre kevesebbet bukik. Van, hogy egy egész játék is eltellik, és ő egyet sem hibázott. A szabályok már egész érthetőek, kezdi élvezni a játékot..., és szépen lassan pakolgatja az alapokat a várhoz, melyben lakni fog.

Ahogy az idő telik, a játékos egyre több körön van túl, a sok megpróbáltatásból pedig már igen sok előnyt kovácsolt magának, a vár is csak épül, falai erősek lesznek, a játék pedig már olyan könnyű, hogy egyes kihívások olyanok, mint a hétköznapi rutin. Néha akad még nehezebb játszma, de az erős falak..., és a sok gyarkolat meghozza gyümölcsét, a támadó pedig hamar eloldalog.

Ez a képzeletbeli társasjáték, s azt gondoltam az ÉLET is így működik.  Hiszen értelme kell legyen sok ember szenvedésének (míg mások mindent ölbe kapnak). Azt gondoltam hát, hogy ez a magyarázat: ha sok keserves körön vagyunk túl, egy idő után minden olyan egyszerű lesz, ha "kiszenvedtük" magunkat, ha vár erős és még mindíg áll, a (megérdemelt!) jutalom nem fog elmaradni. Az ÉLET ekkor beteljesedik, egyszerűen megszűnik küzdés lenni, a várat megszállja a béke és a nyugalom, édes lesz benne minden és nem lesz többet mit félni.

Vagy ez az egész, csak egy rózsszínű köd..., hogy legyen erőnk játszani...

Azt, hogy mindenkinek meg van a maga Harca az életben már születésemtől kezdve tudom. Igazából már nyugodt is voltam, hogy akár hogy is: tulajdonképpen boldog lehetek, mert az én Harcom már véget ért. 24 éves vagyok és szinte biztos voltam abban, hogy Isten a rám eső próbatételt (az otthon eltöltött 18 év alatt) már bőven kiosztotta, s e hosszú "út "alatt megszerzett erővel nagy dolgokat fogok majd véghezvinni. Ez az én jutalmam! Büszke voltam magamra, hogy fiatalon ennyi embertelen év után,  töretlenséggel és életörömmel tudtam kiszállni Harcomból…, hogy otthonról elmenekülve, -egyedül egy idegen városban - pár év alatt megalapoztam az életem.
Soha nem értettem, hogy mások hogy képesek olyan hamar feladni, hogy elég valakinek egy csalódás ahhoz, hogy többé ne legyen szerelmes, miért van az utcákon annyi rosszkedvű ember, miért rosszindulatú a szomszéd, és miért lesz mindenki depressziós, ha nem süt a nap...? Nem értettem, mindez miért van így..., megvallva haragudtam is ezekre az emberekre. Időnként azon gondolkodtam, hogy mi a fene történt ennyi emberrel?

Végiggondoltam gyermekkoromon, és elöntött a büszkeség..., mosolyogva azt gondoltam, hogy én már biztos nem leszek ilyen, az én harcom már véget ért, és én sikerrel teljesítettem…

Így gondoltam mindezt még nem is olyan rég. De nem voltam 24, mikor megértettem (meg kellett értenem), hogy azt majd az élet eldönti, hogy mennyi az annyi (a megpróbáltatásból)! Nekem pedig csak ne legyen olyan nagy a szám, és ne gondoljam, hogy bármit is tudok Róla! Majd megmutatta milyen félelemben élni...